Köztudott, hogy a reneszánsz polihisztorának, Leonardo Da Vincinek nagyon sok mindent köszönhetünk az ember anatómiájától kezdve a repülés ötletéig, de talán azt nem gondoltuk volna, hogy Da Vinci még a kontaktlencse történetében is szerepel. Pedig ő volt az első, aki felvetette, hogy a szemgolyóra helyezett lencsék javíthatnák az emberek látását.

Da Vinci szenvedélyesen foglalkozott az emberi testtel, nem csupán a festői szépségével, hanem anatómiájával is. Legendák keringenek arról, hogy ellopta a holttesteket, hogy beléjük kukkantson. 1508-ból származik az a feljegyzése A szem kódexéből, melyben a kontaktlencse ötletéről ír. Arra gondolt, hogy ha a szemhez vizes lencsét illesztünk, mint egy tányért, az megváltoztatja a látást, és ezzel a módszerrel ki lehetne dolgozni olyan lencséket, amik javítanák a szemproblémákat.

Bár nem készítette el a lencséket, az ötletével innentől kezdve sokan foglalkoztak, például René Descartes (Gondolkodom, tehát vagyok.), aki 1636-ban dolgozta ki egy olyan üveglencse ötletét, amiben folyadék is lett volna, de az volt a probléma vele, hogy egyáltalán nem lehetett pislogni tőle. Thomas Young 1801-ben Descartes ötletének mintájára készített lencsét, és viaszt használt a felragasztásra. Mivel ezek üvegből készült lencsék voltak, probléma volt a fénytöréssel, volt olyan tudós, aki állati csontból főzött kocsonyával próbálta megakadályozni ezt.

Az első lencse azonban F. E. Muller, üvegfúvó nevéhez fűződik, aki a fújt lencsét egy olyan ember szemére helyezte, akinek eltávolították a szemhéját, és ezért a szemgolyóját nem volt, ami védje. Mindez 1887-ben történt. A férfi 20 évig viselte ezt a lencsét.

Az első mai értelemben vett, látásjavításra szolgáló kontaktlencsét Adolf Fick német szemorvos készítette szintén 1887-ben. Elég nagy lencsék voltak szintén fújt üvegből, de Fick rájött, hogy a lencse és a szaruhártya közötti területet muszáj valamilyen folyadékkal kitölteni: szőlőcukor oldatot használt. Először nyulakon, majd magán és később néhány önkéntesen tesztelte a lencséket, amiket csupán pár óráig lehetett elviselni.

Az 1930-as évektől kezdve azonban elindult a műanyaggyártás, és az úgynevezett polimetilmetakrilát (PMMA) lett a lencsék alapanyaga. Kezdetben ezt az anyagot üveggel kombinálták, de később, az 1960-as években már teljesen a PPMA-t használták. A probléma csupán az volt, hogy ez az anyag még mindig nem engedte át az oxigént, ami ugye a kontaktlencsék legfontosabb tulajdonsága kell, hogy legyen, hiszen máskülönben akár vakságot is okozhatnak.

Az áttörést ebben egy cseh kémikus, Otto Wichterle érte el, aki hidrogélt alkalmazott, később pedig feltalálták a szilikont, ami tovább fejlesztette a kontaktlencséket. Ma pedig már olyan lencsék is léteznek, amelyekben aludni is lehet.

2004-es adatok és becslések szerint a világon több mint 125 millió ember használt kontaktlencsét. A népszerűségük töretlen, hiszen a megszabadulhatunk szemüvegviselés hátrányaitól, a viselésük pedig egyre kényelmesebb és biztonságosabb, hála a modern kornak és a technikának.

Dancs Eszter