A Déli-sarkvidék keleti régiója, amelyet Anktarktiszi-pajzsnak is neveznek, a kontinens legidősebb része: jégtáblája nagyjából akkora, mint Ausztrália, és több édesvizet tartalmaz, mint a grönlandi jégtömeg. Nagyjából 34 millió évvel ezelőtt kezdett kialakulni; mérete sokáig ingadozott, míg aztán 14 millió évvel ezelőtt többé-kevésbé stabilizálódott.

A mostani éghajlati folyamatokról készült klimatikus modellek egy része azt jósolja, hogy a hatalmas kiterjedésű, roppant vastag jégmező viszonylag csekély változásokkal fogja megúszni az évszázad végéig tartó felmelegedést, míg mások szerint a sarki jégtömeg jelentős olvadáson fog keresztülmenni.

Az Imperial College London kutatói - akadémiai partnereikkel - a kelet-antarktiszi partok mentén végeztek fúrásokat, mintegy három kilométerrel a vízfelszín alatt. A kiemelt iszapminták vegyi elemzésével megállapították, hogy a jellegzetes anyagokat tartalmazó üledék a kontinens belsejéből, a Wilkes-selfjég alatti medencéből származik, és mintegy öt-hárommillió évvel ezelőtt kerülhetett oda, ahol most megtalálták.

A tudósok arra jutottak, hogy a pliocén föltörténeti korban végbement felmelegedés miatt a kelet-antarktiszi jégtábla több menetben is megolvadt, aminek következtében a ma vastag jég borította Wilkes-medence "felszínre" került, az erózió nyomán pedig a sziklás talaj hordaléka a visszahúzódó selfjéggel együtt több száz kilométerrel kifelé, a tenger irányába sodródott.

A keleti jégtábla megolvadt tömbjei mintegy tíz méterrel emelték meg a tengerek szintjét, hasonló mértékben, mint a szintén vízzé vált nyugat-antarktiszi és a grönlandi jéghegyek.

A Nature Geoscience című szakmai folyóiratban megjelent tanulmány utalt arra, hogy a pliocén korban lezajlott természeti folyamatok pontos megismerése azért lehet fontos, mert következtetések vonhatók le belőlük a jelenlegi klimatikus változások hatásáról, köztük a tengerszint növekedésének várható mértékéről.

Tudományos hírportálok idézték Tina Van De Flierdtet, az Imperial College London kutatóját, aki elmondta, hogy akkoriban két-három Celsius-fokkal melegebb volt ugyan, mint ma, ám a levegő szén-dioxid-tartalma hasonló szinten állt. "Márpedig tanulmányunkban azt mutattuk ki, hogy a vázolt környezeti feltételek igen nagy jégveszteséget okoztak, és jelentősen megemelték a tengerek szintjét" - húzta alá.

Vannak olyan előrejelzések, amelyek alapján a globális átlaghőmérséklet akár két Celsius-fokkal is megnövekedhet a század végére a mostanihoz képest.

A brit kutatók felhívták a figyelmet arra, hogy a kelet-antarktiszi jégtábla olvadását elősegíthette az is, hogy egy része tengerszint alatti medencékben képződött, tehát közvetlen érintkezésben van a tengervízzel. Így ha az óceánok melegedni kezdenek, mint ahogy a pliocénban is történt, akkor a tábla még inkább sebezhetővé válik, és könnyebben indul olvadásnak.

"A tudósok korábban úgy vélték, hogy a kelet-antarktiszi jégtábla stabilabb, mint a jóval kisebb nyugat-antarktiszi és grönlandi - magyarázta Carys Cook, a tanulmány vezető szerzője. - Munkánknak köszönhetően most kiderült, hogy lényegesen érzékenyebb az éghajlati változásokra, mint feltételezték."